Csalódni

Nemrég a csalódásokról beszélgettünk, arról, hogyan lehet átvészelni egy ilyen jellegű fájdalmat. Mindenkinek volt már, nekem is akadt eddig, kisebbek és - főleg mostanában - óriásiak.
Úgy érzem, az életem eléggé naiv medrében folyt az utóbbi egy évig, ami nem azt jelenti, hogy ebben a bejegyzésben elképesztő lelki érettségemet és bölcsességemet vagyok hivatott fitogtatni. Én nem vagyok bölcs, nem vagyok érett, csak ahhoz képest vagyok az, ami egy éve voltam, és majd egy év múlva, ha minden igaz, ennél is érettebb leszek. Azonban azt most is világosan értékelni tudom, mi történt korábban (ha nem tudnám, nem haladna sehova az életem). Az ezt megelőző tanév csodálatos volt, gazdag örömben, ihletben, nagy vágyakban, talán emlékeznek még rá, akik ezt olvassák, mennyit írtam, cipőket és margarétákat kergettem... Aztán csalódtam, igen. Csalódtam emberekben, csalódtam az életemben, legvégül pedig még a saját józan eszemben is csalódtam. Miért? Mert elhittem, hogy nem lehet baj.
Azt szokták mondani, hogy valaminél a jó 99%, az, hogy valami baj lesz, 1%. Hadd mondjam azt, hogy a képembe kaptam ezt az egyet, rendszeresen. Talán ez a blog, talán ez a szöveg nem is komolyan vehető, ha nem írom le pontosan, mi történt, de maradjunk annyiban, hogy ennél rosszabbat keveset lehet elképzelni. A csalódás nagy fájdalommal jár, mert elhisszük a jót, és mégsem történik úgy. Általánosságban elmondhatom, hogy a legnagyobb hiba az volt, hogy boldog voltam, hogy éltem, úgy igazán, és mégsem merem ezt állítani. Hiba boldognak lenni? Hiba, hogy akkor örültem, mert ha felkészülhettem volna erre a helyzetre, akkor most nem lennék ilyen? Eddig fájt visszagondolni arra az időszakra, de most egy kicsit még örömöt is érzek azokkal a percekkel kapcsolatban, amikor még minden jó volt. Azt hiszem, nem mennék vissza egy időgéppel, hogy sanyargassam magam azzal, baj lesz. Talán el se hinném magamnak. Ki ekkora szerencsétlen? Ugyan már...
Most itt vagyok. Most is gyakran vannak lehetőségeim, 99%-ban, de teljesen természetes számomra arra gondolni, hogy ott van az az 1%. Néhányan bolondnak hisznek, néhányan gyávának, néhányan erősnek emiatt, én még nem tudtam eldönteni, minek nevezzem. Mióta átjutottam azon az időszakon, amikor nem tudtam a napokat, amikor kifutottam a busz elé, amikor úgy kényszerítettem magamat, hogy odamenjek az emberekhez, mert tudtam, hogy akkor elviselhetőbb a fájdalom, amikor nem tudtam, máig se tudom, miről volt szó, rájöttem a saját esetlenségemre. Most, ahogy ezt írom, tudom, hogy a valóságot megkapom akkor, ha kivonom az agyam kétségbeesett önvédelmét. Tudom, hogy három éve ugyanebben a helyzetben, a hasonló körülmények között örültem a 99%-nak. Nem tudom, igazam volt-e akkor. Ma már napról napra élek, és amíg nem tudok biztosat, érzelmek nélkül várom, hogy mi lesz. Úgyis az lesz. Egy dolgot megtanultam: az idő nem kímél meg senkit.