Szemüveg II.

január 10, 2018



"elátkozott hely ez"
- suttogták a falak,
és én mégis átbújtam
a múlt szalagja alatt

az elmúlás kőporától
könny gyűlt a szemembe,
lábam régi terhektől
lett egészen gyenge

sírtam, fohászkodtam,
bárcsak ne lennének
a falra akasztott kis
élénk emlék-képek

leszaggattam - a padlóra
a függönyt, papírt, képeket,
minden haragot, ami
eddig belülről égetett

a csupasz ablak szem-üvegén
a kinti fény beragyogott,
minden, ami nehéz volt,
most könnyen lángra kapott

A levegőbe belemart
a petróleum bűze
bár a falak sírtak:
"ne! ne önts olajat a tűzre!"




*  *  *


Ennek a versnek megvolt az első fele, de nem tudtam vele mit kezdeni, ahogy magammal sem tudtam. Nem jöttem rá, hogy mi kell ahhoz, hogy túltegyem magam a fejemben, ebben a dohos házban lévő emlék-képeken, a régi függönyökön, amelyek eltakarták előlem az igazságot, és a sok fájdalmon, amivel meg kellett küzdenem.
Aztán rájöttem.
Amikor elkezdődött az új év, megint elővettem ezt a verset, és hirtelen egy hang megtörte a csendet. "Égesd el mindet" - mondta. - "És melegedj meg a tűznél, aztán lépj tovább."
Így is tettem.

Szemüveg I.

november 22, 2017



Kevesek miatt teszek ilyet, de
miattad levettem a szemüvegem,
hogy olyannak láss, mint egy éve
lettem volna - ha te nem lettél volna.

Egy év alatt a szem sokat romlik,
de jobban látok, mint valaha, mikor
a tiédbe nézek. Te nem hordasz
szemüveget, pedig neked is kell:
az örök lelki vakság sötétjében
a valóságot nem lehet kitapogatni.
Kevesek miatt teszek ilyet, de
miattad levettem a szemüvegem,
hogy olyannak lássalak, mint egy éve
lettél volna, ha te lettél volna az.

Beismerem: sajnálom, hogy
kevesebbnek hittelek, de amivel
több vagy, azt nem akartam látni.
Nem számít, hogy homályos a kép, 
akár a szememet is behunyhatom,
új, igazi arcod már a retinámba égett.



***


Egy éve van szemüvegem, egy éve látok egészen tisztán. De tudni sem mindig olyan vidám, néha az igazság tele van fájdalommal, és meg kell vele békélni. Ezt az érzést szerettem volna felidézni a szemüveg-ciklus egy tényleg szemüveges darabjával. Úgy éreztem, a téma nem olyan játékos, hogy ezúttal rímes legyen, kicsit megint visszatértem a régebbi verseim stílusához.

Könyvtár

november 01, 2017


Az ember azt hinné, a csatatérről
húzták-vonták a bükkfa polcokat,
és rémülten rikoltott a tábornok,
mikor a Nyelvőr egy lapja beszakadt.
Szörnyű harc az, ahol ennyi a halott,
elég megszámolni a döglött legyeket.
Elkopott címlapok kifakult múltjában
gondolkodunk, hogy Zrinyi ki lehet.
A törött lámpabúra sárgásan villog,
a Világosság mellett ha elmegyek.
Érzem, az állványzat feszülten tartja
a több évtizede bekötött terheket.
Sok könyv - régóta a tudók háttérképe,
térkép: út ahhoz, amit más talált meg.
S bár az idő sürget, a könyvek maradnak,
az idő csatájában sorba rendeződnek.

Ha kilépsz, a könyvtárban az idő újra megáll.
Az örök öregséggel - magával - harcba száll.



* * *


Mióta más szemmel nézem a világot, beláttam, hogy semmi sem tökéletes. Nem is kell annak lennie. Azt hiszem, négy éve elég jó barátságot ápolok az egyetemem könyvtárával, hogy ne vegye magára a csipkelődésemet. Ezt a verset a társaságában írtam, és minden belevett valóságelemet a sétálgatásom közben fedeztem fel. Jól esett az időtlenségében időt szánni rá, és magamra is.
A képen található könyvtárszoba a központi Szabó Ervinből származik, a kedvenc termemből, és bár nem róla szól a vers, azért ő is fontos az összképben. A felső polcok még mindig üresek, és mindig úgy éreztem, hogy ha oda is kerül majd kötet, valami csodás dolog fog történni. Persze lehet, hogy nem is élek addig, de a gondolat, a könyvek felülkerekedése az időn, lelkesít.