Szemüveg II.

"elátkozott hely ez"

- suttogták a falak,

és én mégis átbújtam

a múlt szalagja alatt

az elmúlás kőporától

könny gyűlt a szemembe,

lábam régi terhektől

lett egészen gyenge

sírtam, fohászkodtam,

bárcsak ne lennének

a falra akasztott kis

élénk emlék-képek

leszaggattam - a padlóra

a függönyt, papírt, képeket,

minden haragot, ami

eddig belülről égetett

a csupasz ablak szem-üvegén

a kinti fény beragyogott,

minden, ami nehéz volt,

most könnyen lángra kapott

A levegőbe belemart

a petróleum bűze

bár a falak sírtak:

"ne! ne önts olajat a tűzre!"

*  *  *

Ennek a versnek megvolt az első fele, de nem tudtam vele mit kezdeni, ahogy magammal sem tudtam. Nem jöttem rá, hogy mi kell ahhoz, hogy túltegyem magam a fejemben, ebben a dohos házban lévő emlék-képeken, a régi függönyökön, amelyek eltakarták előlem az igazságot, és a sok fájdalmon, amivel meg kellett küzdenem.

Aztán rájöttem.

Amikor elkezdődött az új év, megint elővettem ezt a verset, és hirtelen egy hang megtörte a csendet. "Égesd el mindet" - mondta. - "És melegedj meg a tűznél, aztán lépj tovább."

Így is tettem.

Szemüveg I.

Kevesek miatt teszek ilyet, de miattad levettem a szemüvegem, hogy olyannak láss, mint egy éve lettem volna - ha te nem lettél volna. Egy év alatt a szem sokat romlik, de jobban látok, mint valaha, mikor a tiédbe nézek. Te nem hordasz szemüveget, pedig neked is kell: az örök lelki vakság sötétjében a valóságot nem lehet kitapogatni.

Kevesek miatt teszek ilyet, de miattad levettem a szemüvegem, hogy olyannak lássalak, mint egy éve lettél volna, ha te lettél volna az. Beismerem: sajnálom, hogy kevesebbnek hittelek, de amivel több vagy, azt nem akartam látni. Nem számít, hogy homályos a kép,  akár a szememet is behunyhatom, új, igazi arcod már a retinámba égett.

***

Egy éve van szemüvegem, egy éve látok egészen tisztán. De tudni sem mindig olyan vidám, néha az igazság tele van fájdalommal, és meg kell vele békélni. Ezt az érzést szerettem volna felidézni a szemüveg-ciklus egy tényleg szemüveges darabjával. Úgy éreztem, a téma nem olyan játékos, hogy ezúttal rímes legyen, kicsit megint visszatértem a régebbi verseim stílusához.

Könyvtár

Az ember azt hinné, a csatatérről

húzták-vonták a bükkfa polcokat,

és rémülten rikoltott a tábornok,

mikor a Nyelvőr egy lapja beszakadt.

Szörnyű harc az, ahol ennyi a halott,

elég megszámolni a döglött legyeket.

Elkopott címlapok kifakult múltjában

gondolkodunk, hogy Zrinyi ki lehet.

A törött lámpabúra sárgásan villog,

a Világosság mellett ha elmegyek.

Érzem, az állványzat feszülten tartja

a több évtizede bekötött terheket.

Sok könyv - régóta a tudók háttérképe,

térkép: út ahhoz, amit más talált meg.

S bár az idő sürget, a könyvek maradnak,

az idő csatájában sorba rendeződnek.

Ha kilépsz, a könyvtárban az idő újra megáll.

Az örök öregséggel - magával - harcba száll.

* * *

Mióta más szemmel nézem a világot, beláttam, hogy semmi sem tökéletes. Nem is kell annak lennie. Azt hiszem, négy éve elég jó barátságot ápolok az egyetemem könyvtárával, hogy ne vegye magára a csipkelődésemet. Ezt a verset a társaságában írtam, és minden belevett valóságelemet a sétálgatásom közben fedeztem fel. Jól esett az időtlenségében időt szánni rá, és magamra is.

A képen található könyvtárszoba a központi Szabó Ervinből származik, a kedvenc termemből, és bár nem róla szól a vers, azért ő is fontos az összképben. A felső polcok még mindig üresek, és mindig úgy éreztem, hogy ha oda is kerül majd kötet, valami csodás dolog fog történni. Persze lehet, hogy nem is élek addig, de a gondolat, a könyvek felülkerekedése az időn, lelkesít.

Szemüveg-ciklus

Az első szavam az volt, hogy "anyu",

igen, hogy felsírtam, rögtön azután;

a lépcső tetejére még úgy, ahogy emlékszem,

a lapockám rángására, furcsa volt,

a hogy a levegőt öklendezte tüdőm.

a rokonok nem mesélték, mi történt

ezután: nem készült róla családi fotó,

csak az emlékeimben látom még a

sok fel-le sétáló alakot, akik közt

ketten nem mozdultak: apám meg én.

Azt már biztosan tudom, tizenegy

hónap vajúdás után megszületett

az, aki most vagyok.

*   *   *

Azt hiszem, végre eljött az ideje, hogy újra írjak, már csupán "terápiás" okokból is. Ez a szöveg fél éves, a mögötte lévő gondolat, az elvesztés fájdalma pedig egy. Még most is furcsa, rémisztő érzés ránézni (mert valóban megtörtént), de közben nem is találhatnék jobb szavakat arra, hogy belekezdjek valami másba, és remélhetőleg újabba. Címe nem volt, ezért utólag már nem is adtam neki. Talán nem is tudnék, soha. Abban viszont, hogy a szemüveg-ciklus következik, biztos vagyok: nemcsak az írásomban, hanem az életemben is bekövetkezett az az időszak, amikor már tisztábban látok. Sokat tanultam, és úgy érzem, készen állok megosztani.

Felébredtem, nyújtózkodtam

Egy időre hagytam az írást, és egy időre hagytam a zenét. Amikor elindult ez a nóta, valahogy úgy éreztem, hogy a kettő megint egymásra talált, és kicsit megremegtem az emlékektől. Az életem talán megváltozott, de én maradtam a régi. Még keresem a helyem, és azt sem tudom, mit viszek majd magammal a bőröndben, de egyelőre elég, hogy a legfontosabb - saját magam - már megvan.

Utolsó bejegyzés

Kedves mindenki,

már nagyon rég nem írtam ide - már nagyon rég nem olvastok. Mostanában nem tudok írni, és bár megígértem magamnak, hogy az idő nem lesz akadály, sokkal nagyobb gond a bennem lévő lelki gát. Nem érzem kifejezetten rosszul magam, csak motiválatlanul, és kevés dolog van, ami ebből ki tud zökkenteni. Ezért nem hibáztatlak titeket. Az utóbbi egy évben a kis világom összeomlott, és az ismerősi köröm erősen lemorzsolódott. Nem vidám témák, nem egyszerűen feldolgozható témák ezek, hogy úgy olvassátok a blogot, mint azelőtt. Nem tudok az lenni, ami az ezt megelőző időszakban voltam/szerettem volna lenni, a Sissie Traylorral, a derűlátó kis posztjaimmal. Nem érzem úgy, hogy ami most dől ki belőlem, az olvasásra való, úgyhogy elmegyek.

Nem látom a jövőt és nem tudok róla semmi biztosat kijelenteni, de ha folytatnám - és magamat ismerve fogom, 2008-as első blogom óta folyamatos, kisebb-nagyobb szünetes "folytatásban vagyok" -, nem így folytatnám. Ha személyes oldalt vezetsz és blogolsz, elsősorban a barátaidnak írsz, ők érthetik meg. Nekem ez nem tetszik, a Sissie Traylornál jöttem rá, ami azért népszerűbb lett annál. Ha folytatnám, egy igazi blogot írnék, igazi, közhöz szóló cikkekkel, és megpróbálnék közösséget teremteni, kihasználva az internet adta lehetőségeket.

Mindenesetre ha hamarosan lesz valami, fel foglak keresni titeket és értesíteni, úgyhogy az internet berkeiben majd újra találkozunk. Aki nem áll közvetlenül kapcsolatban velem, nem ismer facebookon, nem az ajánlott oldalaim szerzője (tehát nincs róla tudomásom, hogyan érhetem el), de nagyon érdekelné a "folytatás", az írjon egy blogcímet vagy emailt akár ide hozzászólásba, akár küldje el nekem mailben (echorion99@gmail.com). Megüzenem nektek, ha tudok valami újat.