Azon a folyosón minden olyan kicsi volt hirtelen és szimmetrikus, minden egybeért és minden véget ért.
Az igazság az, hogy már tegnap írni akartam, de a legveszélyesebb időszakban, a záróvizsga és a felvételi előtt adtam magamnak egy szabadnapot. Végezni az egyetemmel nekem nem egyszerűen azt jelenti, hogy végeztem az egyetemmel, hanem valami többet is, valamit a sok rossz és jó közepén, mert a végén minden megbocsátássá fordul át és szeretetté, egy baráti öleléssé, amit csak azért nem tudok átadni, mert nem elég hosszú a karom, hogy átfogjam azt a nagy sárga téglaépületet, ami három évig volt a második otthonom. Mert ez nem csak 2013-2016, ez sokkal több: ez sok gimnáziumi "van értelme egyáltalán ezt megtanulni?", sok "bárcsak", ez sok "én magyar szakos leszek", meg mindenféle. Sok könyv illata, meg egy doboznyi könyvtárblokk, amiknek a többségét eltettem, és az utolsó, tegnap visszavitt könyvé legfelül, amit most kivételesen még a gép is sötétebbre nyomott, hogy sokáig tartós maradjon. És ha már előtte is volt, vége se lesz soha. Ma is arra keltem, hogy mindenben ott van: a fejemben még elolvasandó könyvek kavarognak, amikre nem volt elég időm akkor, és még ezekben a legépelt blogbetűkben is van valami kiirthatatlanul magyar szakos. Nekem csak azt mondták, okosabb leszek, de azt senki nem említette, hogy a túlélés, az önmagam legbiztosabb eszközét adják a kezembe. És a legkülönösebb, hogy tulajdonképpen mindez én magam vagyok; nincs egy személy, akinek meg lehet köszönni.
Talán most rendültem meg azon utoljára, hogy mégsem tanulok tovább ezen a területen. Egyre kevésbé, de mindig szíven üt, most a könyvtári beiratkozásom lemondásakor éreztem ott a nyelvészeti könyvek között, hogy valami meg fog változni. Talán már többször nem is ér utol az érzés, nem tudom. De egy igazi barát azt is elfogadja, ha menned kell, és kijön integetni a vonatperonra, és nem sír, csak ha már nem látod, és te sem sírsz, csak ha már nem látja.
Viszlát, drága!
Előre félek, amikor én is végzek, és bánatomban szintén átölelném az egyetem épületét.... :( mondjuk én megyek mesterszakra, annyira imádom a magyar szakot. Megkérdezhetem, hogy te merre mész tovább? És hogy érted, hogy mással fogsz foglalkozni? Csak nem radikális váltás lesz? Vagy egyszerűen csak ennyi volt az egyetem? Jaj, ne haragudj, hogy itt aggodalmaskodom, csak úgy vettem észre, hogy te is pont annyira álmodozó lehetsz, mint én, és az álmodozóknak nem való a való élet...
VálaszTörlésEgyébként újra költöztem egyet, de most már semmi személyes nem maradt az új oldalfelületen. Természetesen maradok lelkes látogatód! ;)
Hát mi tagadás, ez tisztára szomorú :( Én se tudom, mit fogok csinálni 23-a után (záróvizsga és felvételi egy nap), mert ezzel valami nagyon szépnek lesz vége. Biztos, hogy nem hagyom abba az olvasást, mert az fantasztikus dolog. Örülök, hogy van könyves lapod, tudok majd miből ihletet meríteni, ha kifogyok az olvasnivalóból :D Nem tudom, te hogy vagy vele, de a magyar szak leginkább arra tanított meg, hogy mit akarok még elolvasni, amire persze most nincs még idő, de majd akkor...!
VálaszTörlésIgen, az egyetemhez ragaszkodom, és kicsit félek is a való élettől, mert megcsapott mostanában a szele, de alapból fordító és tolmács mesterképzést céloztam meg. Hát tény, hogy nem magyar szak, de az is érdekel, azt is szeretem, ezért a döntés :)