Este van

Nem tértem vissza, mert nem volt erőm elmenni, csak próbálom tisztázni a helyzetemet. Nem tudom, most épp milyen vagyok - az igazat megvallva már annak a tudata is megnyugtat, hogy a levésben biztos lehetek. Túl vagyok egy írásbeli felvételin, és innen sok másik nehézségen. Nem vagyok szerencsés, de szerencsétlenné se tettem magam útközben. Állandóan azon vagyok, hogy biztos nyugalomban át tudjak vészelni bármilyen nehézséget. Ha eddig sérülékeny voltam, most az ugyanolyan lyukas páncélomba bújva sérthetetlen; ha eddig zavart, hogy nagy a csönd, most tartok benne egy kis pihenőt. Kár azon is gondolkodni, hogy mit írjak ezekbe a bejegyzésekbe, mert a szavak mindenkinek mást jelentenek, és csak annak jelentenek jót, aki jót akar látni bennük. Én nem tudom, mit akarok benne látni. Magamat? Bármi is az.
Már egy ideje nincs sok értelme blogot vezetni. Népszerű nem lesz, mert ahhoz népszerű dolgokról kéne írni (én véletlenül sem vagyok az). Hogy úgy mondjam, a blog arra jó, hogy a közeli barátaim, ismerőseim ellenőrizzék, élek-e még, és hol tartok az idegösszeroppanás skáláján, és kedves tőlük, hogy ezt meg is teszik. Én pedig itt írok magamnak. Hogy miért?
Az élősködő miatt.
Az írás egy élősködő. Benned van, és mindig enni kér. Ha nem adsz neki, mindketten megdöglötök. És először mindig ő eszik, ő diktálja a szabályokat. Minden reggel, onnantól, hogy kinyitod a szemed, ő gyártja neked a bélpoklot, hogy menj, hogy csináld, hogy fejezd be minél előbb a tanulást, hogy képzeld, majd ezt írjuk, hogy majd átjavítjuk a Sissie-t, hogy menj aludni, holnap jobban fog menni, holnap megint haladni fogunk, kitaláltam még valamit, hallod írj már egy blogbejegyzést, hát nem tudom, csak úgy, ugye milyen jó érzés.
Na a másik meg az olvasás. Az a tápja. Megeszi, és attól még erősebb lesz. Ha már eleget evett a könyvből, nyöszörög, hogy most már szeretne játszani, nem kér több szószt, és minden kezdődik elölről (a következő könyvig).
Ha nincs könyv, akkor szorongat. Megpróbálhatod átvészelni a szenvedést a következő könyvig. De az írásnak nincs szeme, ezért átmenetileg át tudod vágni impressziókkal. Néha elég csak nézelődni, meghallgatni egy szép zenét, megnézni egy filmet, meginni egy finom italt, és a gondolatok beindulnak, valami csökevényes, emlékekből felépült gondolatsor mocorogni kezd a fejedben, ami távolról megközelíti azt, amit akkor művel a fejed, mikor írsz. Ilyen alkotó tevékenység nyilvánul meg például az új design elkészítésekor is.
Persze, hogy az élni akarást választod, és persze, hogy elkezdesz ide gépelni valamit, csak azért, hogy csitítva a benned nyugvó fenevadat végre nekiállhass az életed hasznos részének is. De akkor már összekötöd a kellemeset/szükségeset a hasznossal, és ki is rakod ide.
A másik infó: ez itt, amit látsz, egy installáció. Nem igazán design, inkább valami szín-hang-kép-egyveleg, amit létre akartam hozni, és aminek az elemei összefüggnek. Este van. Lehunyod a szemed, hogy egy kicsit jobban láss. Kihajolsz az ablakon, lábujjhegyen állsz, megcsap a hűvös nyári levegő, és meglátod a fák között lebukó nap utolsó színes felhőit. És ennél sokkal, de sokkal több, mert az alkony színeiből régi emlékek, régi szerelmek jutnak eszedbe, a csillagok ártatlanul és rendíthetetlenül ragyognak odafent. És te ott és akkor hinni kezdesz valamiben, amiben még soha nem vallottad be magadnak, hogy hiszel, mert féltél, hogy talán nem sikerül. Hát sikerül. A reményt a levegővel szívod magadba.
Ami a zenéket illeti, itt van nektek, ti majd megtöltitek jelentéssel. Úgy fedeztem fel őket, hogy szakdolgozatírás közben relaxációs zenelistákat kerestem, de egy idő után fel kellett hagynom a hallgatásukkal, mert nem voltak repetitívek, inkább éppen hogy túlságosan elvonták a figyelmemet. Nálam ez szokatlan, mert a dalszöveg fontosabb szokott lenni, mint maga a dallam. Meg most is van egy olyan freudi példány köztük, mint tőlem már megszokható, ez az Endless Seas. 2009-re emlékeztet, mert már akkor is álmodtam, még ha olyan dolgokat is, amiket ma már készpénznek veszek, vagy eleve butaság volt álmodni róluk, és soha nem lettek meg.
Álmodjunk tovább a csillagokkal.