Lehet, hogy soha nem fogok megfelelni azoknak, akiknek meg se akarok. Ezért nem hibáztatom őket. Ez olyan, mint a lottó: megveszed, de úgyse nyersz. Én meg meg se veszem, ezért nem várok cserébe nyereményt.
Nem szeretem, mikor a politika vagy az irigység belebeszél egy fontos témába, és azt sem, mikor ezt le akarják nyomkodni a torkomon. Van véleményem, és azt érzem, nem mondhatom el senkinek. Azt érzem, hogy a terem összeprésel, én pedig felrobbanok, és kiabálni akarok, mindenkinek elmondani, hogy neked nincs igazad, hogy te csak irigy vagy, hogy mit képzelsz magadról, hogy örülhetnél már annak, amid van, hogy mit nyafogsz folyton. Aztán kiabálni, hogy nekem most is fáj. Aztán mégsem kiabálni, minek. Elcsuklik a lélegzet. Végül vissza az egész.
Hajnalban meglátom a napfelkeltét, és sírva fakadok. A világ most is a lényeget nem látja. Aztán alszom tovább, mintha nem is történt volna semmi.
Kedves Dóri!
VálaszTörlésRemélem a legelső sorodat nem gondoltad komolyan. Vagy ha egy pillanatig is komolyan gondoltad, az a pillanat már elszállt. Mert akár hiszed, akár nem, én imádok feljönni ide és el-elolvasgatni a bejegyzéseid, ezeket az elegáns összevisszaságokat. Sokszor csak szótlanul ülök felettük, néhányhoz viszont legszívesebbet kisregényeket írnék...
Jaj, könnyen lehet, hogy félreérthetőre sikerült az első sor, de úgy értettem, hogy az írásaimat itt, a blogon hagyom megírás után, és nem próbálom máshova benyomni. Kicsit csalódtam irodalmilag, úgymond. Nem megyek el innen :) Nem is mennék, ha egyszer ilyen jó a társaság, és van értelme, adnak is a szövegek valamit :) Szóval semmi ilyesmi! És nagyon köszönöm!
VálaszTörlés