Szívesen...

Az egész egy filozófiai eszmefuttatással kezdődött. Sok ilyen fut át a fejemen általában, ez is csak a rendkívüli alkalom miatt kapott kitüntetett figyelmet. Azt mondtam, maradnom kéne, mert ez a helyes. A korrekt. A feladatom... Tudtam, hogy mindenkinek van feladata, és hogy nekem ez jutott. Én akartam, én jutottam el eddig a feladatig, tehát szépen tennem kell, amit a helyzet megkövetel. És különben minek is lennék itt, ha nem csinálnám a feladatomat?

Hirtelen megszólalt. Menj, menj, menj, mondogatta, én pedig szerettem volna rá hallgatni. Nem volt kedvem a feladatomhoz. Bármit szívesebben csináltam volna. Ez egy pillanatra elcsábított. Feldobogott a szívem: tényleg, mi lenne, ha mennék?

Akkor kellemetlen helyzetbe kerülnék. Kinek mit mondanék? És még a feladatomat se végezném el rendesen! Elfogott a szorongás, hogy mi lenne, ha...

Ugyan már, hát nem remek dolog? Hát csalódtál már valaha? Eddig mindig csak segített, ha mentél.

Nem, nem csalódtam, de az még jelentheti azt, hogy most fogok. Hogy most nem úgy lesz. Az élet nem egy mese, ahol minden jó az ember nyakába ugrik. És akkor, ha nem ugrik megint, nem érek majd az egésszel semmit.

Nézd, itt vagyunk. Ha valamikor, most nincs vesztenivalónk. Egy dolgot veszíthetünk: ha nem próbáljuk meg...

Pár pillanatra a világ meglepően idegenné és rideggé vált, mintha most robbant volna valami az elmém és az érzéseim között, és csak most tervezné kitalálni a belsőm, mi a teendő. Nagyon furcsa volt ebben a semmiben lenni: csak annyi maradt meg belőle, hogy a táblát nézem. Aztán hirtelen, mintha nem is én mozgatnám, a lábam lépett egy heveset előre. Meglepetésemben majdnem megbotlottam benne.

Na? Mész már?

Hagytam, hogy vigyenek a lépteim. Némi csönd után kezdtem aggódni a logikám miatt, végtére is nem kapcsolhattam ki teljesen, nem?

Nyugi, majd azt mondjuk neki, hogy csak egy kitérő volt, mondta a szívem.

És el is hittem neki.