Előre szólok, kedves olvasó, mielőtt beleesek abba a hibába, hogy érthetetlenül elvontnak és furának tűnök: ezeket én is így álmodtam, éppen az imént, most meg leírom.
A dologhoz tudni kell, hogy régen évekig minden éjjel a holddal álmodtam. Most néggyel egy este alatt...
Az első hatalmas volt és kifli, úgy ragyogott, mint a nap, és képtelen voltam belenézni. Mindent látott, én pedig gyávának éreztem magam előtte. Elbújtam. Aztán győzködtem magam, hogy nem kell tőle félni.
Mire kiértem, már halvány volt és óriási, mint amilyen nappal szokott lenni. Talán nem is volt ugyanaz, talán csak nem volt többé fényes, én pedig "kimentem a fényébe olvasni". Mozdulatlan emberek szemei kísérték a lépteimet.
Aztán szerelmes voltam, együtt néztük a holdat. Olyan volt, mint általában: kicsi és fényes fehér. Volt mellette egy másik, fakóbb. Egy lány, aki lehúzott spalettákkal élt már egy ideje, felmutatott egyszer: "régebben együtt néztem vele azt, most ti nézitek, és nekem marad a fakóbb". Én meg örültem ennek. "Nekem nem kell a fakó" vágtam oda neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése