Szülinapi álom

Sissie voltam, ott ültem a ház sövénye mögött - már aki tudja, miről beszélek most, a 89. fejezetről! -, sőt nem is voltam és nem is ültem, mert Sissie vagyok, még mindig, és még mindig ülök a vacak sövény mögött, pedig fázom és éhes vagyok és mocskos.

Szóval ott ülök. Ez egy kellemes sövénykaréj, tudniillik: egy olyan sövényrész, amit nem láthatnak kintről, csak bentről. Kizárom a külvilágot, mert túl erőszakos. Úgy teszek, mintha várnék valamit, de tudom, hogy nem várok semmit.

Nem-nem.

Azon az ajtón nem jön majd ki senki. Ez a csattanó. 

De mielőtt csattanna, megyünk tovább, és hirtelen már nem kint vagyok, és talán mégsem halok sem éhen, se szomjan, sem meg tüdőgyulladásban.

Hirtelen bent vagyok a házban, nem tudom, hogyan, ő meg ott áll. Az ő alatt most nem Williamet értem, vagy Ő-t, vagy ilyesmi, igazán nem is tudom, kit értek rajta. De valami egyértelműen fontos személyről beszélhetünk, mert rossz, amit mond. A lényeg, hogy fájdalmat érzek, kegyetlent, mardos belülről. Odamegyek hozzá, és közlöm vele, hogy elegem van belőle.
Hirtelen kint vagyok, a sövényen túl már. Nem olyan rossz hely. Azt hittem, bántani fognak, meg fognak ütni. Lassan rájövök, hogy a legtöbb fájdalmat ott bent éreztem. Felnézek a házra, még utoljára, nagyot nyelek. Aztán elvegyülök a gyalogosok között, és továbbsétálok.

° ° ° °

Lehet sírni, kiabálni, lehet örülni, vágyakozni, szeretni, bármit le lehet írni. Le lehet tiltani, törölni, titkosítani, nyomtalanul. Szavak hullanak a porba, szavak pattannak vissza és verik ki a szemed, szavak fulladnak meg. A sövény aligha védett meg. Szavak süvítettek el a fülem mellett, és én nem tudtam tenni semmit.

Aztán elindítottam egy régi Avril számot, amit a tegnapi nap után hallgattam először, és benne van, hogy cloud9. Elmosolyodtam. A zene újabb eseményekre asszociált, régi emlékekre, régi filmekre. Valahol a lelkem mélyén még azt is bevallottam, hogy élveztem azt a pár évet. Élveztem, na. Vissza nem mennék, de egyszer-kétszer jó volt. A lelkem mélyén most is ott vagyok: téged hajigállak egy strandlabdával. Akkor még te voltál a legnagyobb bajom.

Azt mondtad, legyek őszinte. Hát ez a mi kis történetünk, az enyém és a tiéd.

Sissie vagyok, már megint. Még mindig. Felállok, és hónom alá csapva a Lear királyt felszállok egy vonatra. Elolvasom, pedig nem is volt kötelező. Én leszek a mozi új őrültje. Megverem a szőke reinkarnációdat. Táncolok egy sort. Olajba mártom és felgyújtom a könnyes zsebkendőt. Most én gyújtom fel a kukát, így lesz mulatságosabb.

Megteszem ezeket? Nem hinném. De ezek mind szavak, és én azt írok le, amit akarok. A cselekmény már csak egy ilyen dolog. A papírra nyomom a tollat és megteszem.

Huszonegy év után birtokba veszem a világot.

S mert mennem kell, s úgy indulok,
Mint aki tán vissza se tér,
Ember vagyok (ennyit tudok),
Nem több, mint más, nem ón s acél,
Az emberlét örök veszély...
(mondta a szülinapi Villon összesem)