Mióta beleolvastam a tizenhat éves kori naplómba, nem tudom kiverni a fejemből azt a furcsa érzést. Ugyanezt érzem most is, hogy az előző, szokatlan és felemelő írásom után újra próbálkozom. A nyomásról beszélek. Valami elvont szorongást érzek, nem tudom, ki felé (magam felé? a képzelt világ felé?), ami azt sürgeti, hogy legalább olyan jó legyek, mint eddig. Ha nem jobb. Nem mintha ezt kis lépésekben tudatosan lehetne befolyásolni.
Volt egy elengedett félmondatom majd' öt éve a blogon, hogy remélem, ha legközelebb visszaolvasok, már lesz értelme annak, amiért küzdöttem. Először szívet melengető volt a megszólítás, "jaj Dóri, ne viccelj, mindent jól csináltál, szuper itt", aztán rájöttem, hogy ez sem teszi egyszerűbbé a dolgomat. Dóri, egyszer élsz. Dóri, csinálj valami hasznosat. Dóri, ne ülj így a kanapén és bámuld a tévét, tudod jól, hogy ezt, azt, amazt meg kell csinálnod.
Dóri elkezdett mocorogni.
Nevetséges, de valahogy ez a nyomás kell nekem. Most jöttem rá, hogy valami furcsa van ebben a napban, ami miatt muszáj írnom róla. Órákon át fogalmaztam, mire sikerült: ma nem történt semmi. Ez egy átlagos nap volt.
Igen, tudom, hogy erről nem szoktak blogot írni. De! Az eddigi napjaim nem voltak átlagosak. Minden napra jutott valami átlagtalan, ami miatt felkaptam a vizet, föl-le ugráltam, szégyelltem magam, képzelődtem, megijedtem, izgultam.
Ma először is aludtam, végig, egész éjjel. Aztán felkeltem még reggel, rendet raktam, intéztem a napi dolgaimat, egy kicsit beszélgettem az emberekkel, majd kitaláltam a következő Sissie-fejezetet, és leültem blogot írni. Most pedig nagyon hasznosnak érzem magam. Nem vagyok kimerült, érzelmileg túlhevült. Nyugodt vagyok és célratörő.
Vajon a tizenhat éves énem erre gondolt? Úgy megkérdezném... De azt sosem mondanám el neki, hogy felvették az egyetemre. Még eltunyulna.
Már mondtam, de ismételten gratulálok mindahhoz, amit a blogspotból kihoztál. Egy kicsit érzékelem azt is, hogy megléptél valamit ezzel a nyitással, és örülök ennek. Egyfajta megérkezés-feelingje van az egésznek (amiről nekem akaratlanul is fehér hajók és zöld partok jutnak eszembe, de ez már egyéni szocprobléma :D :D) A hessegetésre szétrebbenő gondolat-madarak képe abszolút tetszik. Elegáns. Én úgy szoktam hajkurászni őket, mint a legyeket.
VálaszTörlésÉrdekes az "átlagos nap" gondolata... nekem hol görcsösen szükségem van az érzelmi hullámokra és impulzusokra, hol rosszul vagyok tőlük. Nem emlékszem olyan napra az életemben, amikor ilyen formán "nem történt semmi" (=pedig de) akár bennem, akár külső behatásra. érdekes.
Néha én is mondanék néhány dolgot a 15-16 éves énemnek, de attól tartok, nem lenne barátságos! :D
Köszönöm! Annyira betalált, amit mondasz, elmosolyodtam rajta :D Képzeld, először azon gondolkodtam, hogy hajós lesz a design, és csak utána döntöttem az esernyős tengerpartos mellett. Fehér hajós. Bár a zöld partra nem gondoltam, inkább barnára. Mi meg a hajók...
VálaszTörlésAz én metaforámban benne van, hogy soha nem érem el a gondolataimat. A tiédben benne van, hogy lecsapod őket. Ebből is látszik, hogy kemény élet a miénk. Írni extrém dolog, lássuk be.
Lehet, hogy ez az átlagosság időszakfüggő, ebbe még pontosan nem gondoltam bele. De ha így van, én éppen azt az időszakomat élem, amikor túl sok érzelmi hullám ér, mert nagyon szeretnék több ilyen nyugodt, természetes napot. A baj csak az, hogy ezeket nem én befolyásolom. Egyáltalán. Még a kíséreteim is hiábavalóak. Úgyhogy csak örülök, hogy van.