Budapest egy hatalmas város, de a többség nem ismeri annyira, hogy tudja, mit jelent ez. A város szélén, minden nevezetességen és bérházon, és - hogy is felejthettem el - egy erdőn túl van egy hely: az én helyem. De ki az az én? A 19 órás önmagam, aki túl van a reggelin, ebéden és uzsonnán, de még nem vacsorázott. Nem merek mást kijelenteni. Az biztos, hogy én vagyok, még ha az élet ezt folyton befolyásolja is. Talán ez az a gócpont, az én, amiben minden, ami körülleng ebben a pillanatban, spontán egyesül. Itt minden felismerés én vagyok. Talán a legjobban a színek ragadnak meg, még ha most nem is érzem őket annyira hálásnak: a zöldes szúnyogháló csúfítja a kilátást, de kárpótol a mögöttem aranyló nap. A második, amihez viszonyítom a létem, a zaj: a locsolócső és a város sziszegése. Hirtelen minden olyan feltűnő, mindenről olyan erősen tudomást veszek. Aztán jönnek a további benyomások, mint a harag, a csalódottság, a sikerélmény, a tudat, hogy hány embert szeretek, aki szintén itt van, Budapest fogalmatlan részén. Kicsit, bevallom, még azon is eltöprengek, mit csinálhat az, akit éppen nem látok. Érzem, ahogy az elmém a puszta gondolatot, hogy valaki egy asztalnál ül, csűri-csavarja, és azon hezitál, hogy az egyik regényem világába, a másikéba, vagy a mezei képzeletembe képezze-e le. Ettől kicsit meg is zavarodom, elhallgattatom a zajtalan szerkezetet, hogy a blogra koncentrálhassak.
Nincs mit mondanom, de a puszta ténytelenség is apró gondolatokat szül. Amit a költözésemről mondtam, a másik blogomon már elmondtam. Viszont a logikám nem mindig egyezik az érzéseimmel, és most nem érzem, miért vagyok itt. Nem azért, mert rosszul érezném magam - különben nem írnék ennyit. Egyszerűen ugyanaz történik, bárhol is vagyok: ülök és gépelek. Én. Már megint ez a szó. A nyelvtörténeti gondolatok az én szóval kapcsolatban a hessegetésemre szétrebbennek, mint a madarak.
Ülök, nézek egy kicsit. Furcsa, erőszakos vállalkozás, hogy olyat tegyek, amit még soha. Hogy olyat írjak, amit még soha. Valami különlegeset, amitől úgy érzem majd, kiemeltem ezt a blogot a többi volt blogom közül.
És miközben erről beszélek, kész is a legszemélyesebb, legőszintébb és legelvontabb bejegyzés, amilyet még nem írtam soha.
Üdvözletem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése