Lebegés

CSÍK MÓNIKA: NYÁRUTÓ
Fűszállal ajkaim között
heverek a késő nyárban,
testem kő, fa, víz, tűz, göröngy,
pillantásom szikraeső.

Lebegnék inkább bóbitás
pitypangként, súlytalan, édes
libbenéssel, ahogy tünde
lányok mézszín hajfürtjei.

Nem hiszem, hogy valaha is idéztem gyerekverset, de azt sem, hogy volt valaha gyerekvers, ami ennyire illett rám felnőttként. A könyv azért került a kezembe, mert kritikának valót kerestem, és ez a munka része volt. Ahogy kinyitottam a könyvet, olyan nyugalom szállt meg, hogy egy pillanatig elhittem, hogy az egyetemen vagyok.

Persze most lehet csodálkozni, nem lep meg. Az általános iskolaiszonyt én is ismerem, főleg ha nagyon sok a teendő, de úgy vagyok vele, hogy ott a helyem. Nem a nagy sárga épületben, nem is a hallgatói jogviszonyban, hanem az irodalomba süppedve, nyelvészetet tanulva, az írással bíbelődve. Ez lesz az utolsó évem, hogy ezt magyar szakon teszem. Hogy "otthon" vagyok. Utána is lehetek, persze, de ennek a feltételeit már magamtól kell megoldanom. Most viszont csak hálás vagyok azért, hogy adják. És most csak itt beszélek fűszállal ajkaim között, flegmán, ahogy heverek a késő nyárban a saját izzadtságomban, keménykedve de faraghatóan, alkalmazkodóan de támadóan, néha esetlenül és néha dühösen.

Köszönöm, hogy még egy kicsit lebeghetek.