Lassú víz partot mos

Egyszer az egyik tanárom azt mondta, hogy az ember az ugrálással és a kreatív alkotói tevékenységgel tud a legjobbat tenni a lelkének. Az emeleten ugrálni nem túl szerencsés, de abban biztos vagyok, hogy az, hogy órákon keresztül (jutalomból!) szöszölök egy menüvel, jót tesz, ezért van, hogy nem kifejezetten bámm született meg az új kinézet, hanem egy csomó játékosságot, csomó kis vacakot vittem bele, és még azt sem merem kijelenteni, hogy már befejeztem.
Az előző letisztultsága tetszett, ezért tartósnak szántam, de akkor azt hittem, a körülöttem lévő állapotok sem változnak majd. Édesapám elvesztése után azonban már mindent máshogy látok, és nem feltétlenül jó vagy rossz értelemben máshogy, hanem csak - máshogy. Nem szeretném, ha bárhol a görcsös kapaszkodás régi nyomaival kéne szembesülnöm, szerintem ez is része az elfogadásnak. A Csomagolás című régi versem érinti ezt a problémát, és persze most magamtól akarok idézni: "bent maradt a hő meg én / faltól-falig félelmekkel / a kanapé lapos szivacsán ülő / "ott voltam, amikor hallottam"-mal". Na, ezt az ott voltam, mikor hallottamot szeretném most kiszellőztetni, és végre (vagy talán megint?) a jót látni az életben.
Az új kinézet nyárias lett így ősszel. Nem szeretem az őszt. Tavaly egészen jóban voltam vele, de most teljesen lemondtam róla. Érdekessége, hogy a fejlécen lévő margaréták pont ugyanazok, mint amiket az előző blogom utolsó kinézetén láthatott, aki látott, közvetlenül a zárásom előtt. Ezzel szeretném azt kifejezni, hogy éppen ellenkezőleg állok a dologhoz, hogy nem számít, itt mi történik, nem megyek el, nem hagyom itt a blogot. A blog segít. Már nem másért írom, igazán, senki másért nem írom, de magamért igen. Magamért muszáj. Az utóbbi hónapokban lemondtam a szavakról, azt állítottam, hogy átvertek engem. Ez nem igaz. A szavaktól nem kell semmit várni, hanem használni őket. A döntéseket mi emberek hozzuk...