Eddig olyan egyszerű volt, eddig jöttek a fogalmak. Először a düh, aztán az az irgalmatlan fázós fájdalom, az álmokban is visszatérő tehetetlenség. Ezekről mind írtam ide is. Most talán csak azt a csendet érzem.
Vegyes nyomások közé préselődtem, amikor nem vágyom sajnálatra, de mégsem várhatom a blogtól, hogy azt sugallja, minden rendben van. Tulajdonképpen az egész mondatok is furcsának hatnak. Talán a legjobb kifejező az lenne, ha hallgatnék egy ideig, de nem hagyhatom el azt, ami a legfontosabb: magamat.
Röviden talán úgy tudnám megfogalmazni, nem úgy érzem, mintha bennem maradt volna meg őbelőle valami. Úgy érzem, mintha a részem kiesett volna a zsebemből, valahol, valamikor, és soha többé nem találnám meg. A zaj eltereli a figyelmem egy kissé, de amikor vége a hétnek, akkor a csöndben meghallom, hogy nem hallom többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése