Azt hiszem, 2009-ben kezdődött, egy nagyon csúnya helyzet után. A napok csigalassúsággal teltek, bezárva a saját ostobaságomba és elkeseredésembe. Először a madarak kezdtek csicseregni, és melegebb lett az idő. Az ég színe átváltott, végre újra vidám volt minden, és én rájöttem, hogy van értelme ennek az egésznek.
Hétfőn pont ilyen volt. Színeket láttam, és boldognak éreztem magam. A Holdnak valahogy más volt az égen az udvara, mintha ő is szeretett volna hozzáadni valamit a szinte tavaszi kavalkádhoz. A csillagok kékek voltak, ő sárga, a lámpák narancsok... Minden és mindenki annyira színes volt. Minden tiszta és szabad. A Duna partjai összeértek a távolban.
Vissza akarom kapni. Újra érezni akarom a nagy tereket, ahogy megcsappan a lélegzet. Illatot akarok. Mind akarjuk.
Undorító vagyok.
Nem sürgethetem az időt, hogy múljon. A felfogásomban amúgy is azt csinál, amit akar, és ez így van rendjén. Közben viszont csak arra tudok gondolni, hogy a felhők nyomta fuldoklásból a felszínre bukva még jobban fázni fogok. Nem leszek boldog ott, ahova haladok. Ebből is csak azért menekülök, mert az ösztönök hajtanak, nem pedig az értelem. Már azt sem tudom, mi az az értelem... Csak egy történet van, amibe kapaszkodom, régi gyerekrajzok, pár betű.
Meg fogok őrülni(?)(!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése