El akartam mondani, hogy a blogom egy általam kitaposott ösvény, egymásba fonódó léptek nyoma, amiket vagy követsz az erdőbe, vagy hagyod a fenébe az első kavics után. A csattanó az volt, hogy amúgy autópálya vagyok... Nem tudom, miért írtam, de szerettem volna megmondani, hogy hé, figyelj, nézd, visszajött az erdő, amit már korábban is láttál. Az erdő, amiben élek.
Írni akartam egy videóról, aminek soha nem néztem meg a klipjét, de a dal maga átsegített egy nehéz időszakon. Mikor megnéztem a klipet, megláttam, hogy különböző, számomra fontos szavak bukkannak fel a képernyőn. El akartam mesélni, nekem ezek a szavak mit jelentenek.
Hogy az Éhezők Viadala film nem tetszett, de a végén volt egy jelenet, amiben az ajtóban ültek és nézték a vihart egy délután, és hogy én se vágyom most többre.
Azt is el akartam mondani, hogy kívül érzem magam, képnek pedig egy szép erkélyt tettem volna be. Nem rossz kint lenni. Aztán azért vetettem el a metaforát, mert az erkélyről lefelé nézel, áttekintheted a világot, és én beláttam, hogy ezen a téren kudarcot vallottam.
Eredetileg fájt, és a fájdalom kimondására jók voltak a kifacsart szavak. Arról szóltam, amiről akartam, anélkül, hogy egyáltalán érezhető legyen, mit mond nekem a szöveg. Szerettem volna töményen megmutatni a fájdalmat, a félelmet és a szeretetet is, ami ebben a erőben összepréselődve, kis gyöngyként ott mélyen megszületett. Ti nem értettétek, ez teljesen világos. Én sem. És nem is akarom - hogy őszinte legyek, nem is emlékszem rá. Az agyam kitörölte azt az időszakot, amiben történtek. Azt szeretné, ha nem gondolnék rájuk, ha csak tényekre gondolnék, esetleg számadatokra (bár mindig elfelejtem a pontos értékeket), minden érzelmi tartalom nélkül. A sorrend tudata nélkül! Teljesen igaza van.
Attól még nem haltak meg az érzéseim, itt vannak. De először csak azok jöttek, most pedig szeretnék beszélni. Világosan, közérthetően, nektek, nekem. Mindig jönnek a hullámok, mindig vannak rosszabb és jobb napok, ki tudja, mi alapján. De szeretnék emlékezni, szeretnék beszélni, addig se kiszámíthatatlanul érezni.
És addig is lenni helyett élni élni élni élni élni élni élni.*
*1. sokat olvastam a főnévi igenévről 2. mégis írok valami egyperceset
Picit mindig bajban vagyok ezekkel az írásaiddal, mert nagyon sokat adnak nekem, viszont úgy érzem, ezt nem tudom visszaadni (mármint úgy visszaadni, hogy megfogalmazni, leképezni...) Igazából fantasztikus mindegyik, és olyan ez a blog, mint egy kis kortárs könyvecske... a "kortárs"-t néha szitokszóként használom, de most - mint szerintem sejted - abszolút nem...:)
VálaszTörlésIgazából azt gondolom, esélyem sincs úgy értelmezni az itt megjelenő dolgokat, ahogy eredetileg benned megfogalmazódtak, és ez talán nem is baj... tudod, szerintem az a nagyon különleges bennük (benned?) hogy bár mélyen személyes élmények, kérdések és fájdalmak vannak ezekben a kis művekben, jelenésekben, mégis univerzális marad az egész. Beszéltünk róla, hogy nincsenek különösebb prekoncepcióid, kereteid, és nem is gondolom, hogy szükséged lenne rá... lehet bármennyire szétesve és lefagyva a kezelőfelület, amit itt látok, az eszenciájában akkor is emelkedett és méltóságteljes marad. (Ettől még persze ijeszthet meg, vagy lehet akár felkavaró, akár nagyon mély, akár kedves vagy ismerős vagy egyszerűen furcsa).
"szeretnék emlékezni és szeretnék beszélni" - jaj én is, de mennyire. Mostanában valahogy összefolynak a napok, egyetlen benyomás vagy kép marad meg utánuk, szinte el tudnék kezdeni pöttyökből festeni. De sajna én csak vonalakkal és színek nélkül tudok (Hm.)
Apropó, nagyon helyes, hogy sokat olvasol a főnévi igenévről. Fogsz még többet is. Hasznodra válhat... Ezt azért szerintem mindenképpen úgy értem ott a végén, ahogy te ;)
(itt vagyok ám mindig, csak mostanában valahogy megnémultam, mindenféle tekintetben... :D )
Dóri, én is itt vagyok! Halvány lenyomatként, impresszióid között csapongva lökődöm ide-oda, és tompán zörgök, mint egy üres, rozsdás konzervdoboz. Néha, ahogy olvasom amit írsz, végigszalad rajtam egy-egy újabb repedés.
VálaszTörlésÉs igen, nem nagyon tudok mit írni. Az utóbbi időben bármit amit vers/egyperces szintjén írtam azután írtam, hogy itt jártam (a fanficekért Hírfael és Laerthel a felelős). Tudom, hogy neked nagyon fáj, de engem per pillanat azt hiszem a te szavaid töltenek meg tartalommal. Szerelmi vallomásnak ez ugyan giccses lenne, de így, zörögve a semmi közepén, félig telve azzal a sok kinccsel, amit te itt szétszórsz, elég igaznak tűnik. Ne vesd meg azt a lenni-t sem... Kapaszkodni is kell valamibe... (a főnévi igenévről olvasni kb annyira lehet groteszk, mint nekem tavaly júniusban a lélegzésről tanulni...)
Elnézést a kései válaszért, az az igazság, hogy már olvastam őket, de nem nagyon tudtam rájuk mit, frappánsat írni. Most sem fogok, de már kínos a hallgatásom, szóval bele is kezdek :)
VálaszTörlésKöszönöm! Nem hittem volna, hogy ezek adnak valamit. Nem hittem volna, hogy a pocsolyában lehet méltósággal is feküdni, hogy jól mutat a sártól összeragadt haj. Olyan visszanézni ezekre a bejegyzéseimre, mintha fürdés után alig emlékeznék rá, hogy megint megbotlottam. Csak a kék és barna foltok a bőrön bizonyítják. És tudom, hogy megint el fogok esni, pont ugyanott, ahol legutóbb is... Néha csak ez a feszült várakozás marad, hogy mikor csúszik meg a talpam. Köszönöm, hogy azért van mibe kapaszkodni :)