Vannak azok a pillanatok, mikor belevágok abba, hogy valamit elmondjak, de különböző érzelmi okokból, és azért, mert nem tudom felmérni a saját erőmet, elakadok bennük. Szóban mindez nagyon furcsán hangozhat, de a blognak nincsenek társadalmi elvárásai. A blog nem néz rám szigorúan, amiért az általános emberi kommunikáció íratlan szabályainak értelmében kénytelen vagyok befejezni a mondatot. Nem néz rám szigorúan, mert elméletileg értek a mondattanhoz. Azért sem néz rám szigorúan, mert mások kontójára túlérzelmeskedem a helyzetet.
Nem titok, hogy a nem befejezett mondatok nem vezetnek el a megoldáshoz. Az egy ösvény egy fűcsomó széléig, ami aztán eltűnik az erdő kék ködében. Mit tudod te, hol vagy, csak voltál olyan hülye, hogy utánuk indultál. Most mehetsz vissza... Nem úgy a befejezettek. Ha követed őket, átverekeded magad az erdő szűk ösvényein, letöröd az ágakat, megsérted magad, kimegy a bokád, akkor belépsz a tisztásra. Akkor megérted az egészet.
Ha útközben veszed észre, hogy már rég letértél az útról, csak azt hiszed, hogy megérted az egészet.
Ha pedig már az első bokornál visszafordulsz, akkor...
***
Utólag hozzátoldott: nem vetted észre, hogy négysávos vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése