Megtaláltam a tavalyi havat, kedves Villon, megtaláltam az azelőttit és a még azelőttit is, egészen régi időkig. Tulajdonképpen ugyanott voltak, ahol hagytam őket.
Azt tanultam, a sok hó egymásra rakódásától csonthó keletkezik. Kőkemény hóréteg. Évekig kellene ásni, hogy elérd, és még akkor sem tudnád porrá zúzni. Választhattam, hogy ráállok és még jobban összepasszírozom, vagy - és ez utóbbi mellett döntöttem - kiásom, és megnézem magamnak. Rengeteg időt, energiát fektettem az ásásba, az ásó feltörte a kezem, az emberek nevetségesnek és haszontalannak tartottak. Nem tudom, hány évet ástam, mert nem jegyeztem meg a kezdetét.
Én előre tudtam, hogy ennek a történetnek nem lesz nagy befejezése, irdatlan csattanója, mégis együtt érzek azzal, akinek mesélem. Én is fel lennék háborodva a helyében, hogy szeretett főhőse hosszú évek után megtalálta a csonthavat, majd ránézett, pont ugyanúgy, mint azelőtt, és csak ennyit mondott azzal az örömteli mosollyal:
- Üdv.
Ebben a befejezésben mégis akadt valami megnyugtató a számomra. Az, hogy van, ami nem változott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése