Könyvtár

Az ember azt hinné, a csatatérről

húzták-vonták a bükkfa polcokat,

és rémülten rikoltott a tábornok,

mikor a Nyelvőr egy lapja beszakadt.

Szörnyű harc az, ahol ennyi a halott,

elég megszámolni a döglött legyeket.

Elkopott címlapok kifakult múltjában

gondolkodunk, hogy Zrinyi ki lehet.

A törött lámpabúra sárgásan villog,

a Világosság mellett ha elmegyek.

Érzem, az állványzat feszülten tartja

a több évtizede bekötött terheket.

Sok könyv - régóta a tudók háttérképe,

térkép: út ahhoz, amit más talált meg.

S bár az idő sürget, a könyvek maradnak,

az idő csatájában sorba rendeződnek.

Ha kilépsz, a könyvtárban az idő újra megáll.

Az örök öregséggel - magával - harcba száll.

* * *

Mióta más szemmel nézem a világot, beláttam, hogy semmi sem tökéletes. Nem is kell annak lennie. Azt hiszem, négy éve elég jó barátságot ápolok az egyetemem könyvtárával, hogy ne vegye magára a csipkelődésemet. Ezt a verset a társaságában írtam, és minden belevett valóságelemet a sétálgatásom közben fedeztem fel. Jól esett az időtlenségében időt szánni rá, és magamra is.

A képen található könyvtárszoba a központi Szabó Ervinből származik, a kedvenc termemből, és bár nem róla szól a vers, azért ő is fontos az összképben. A felső polcok még mindig üresek, és mindig úgy éreztem, hogy ha oda is kerül majd kötet, valami csodás dolog fog történni. Persze lehet, hogy nem is élek addig, de a gondolat, a könyvek felülkerekedése az időn, lelkesít.