Álom

Nem gondoltam volna, hogy pont ma reggel kilenckor fog összeállni a kép, de így történt. Az előző napok eseményei legalább is valahogy egybefutottak ezen a reggelen. Álmomban ugyanis sikeresen összefolyattam azt, hogy milyenek a záróvizsgázási lehetőségek – történetesen tehát azt, hogy mekkora szerencsém van az én bizottságommal. Összefolyattam azt, hogy az írás nem az a kényszer, ami az egyik kritika feletti szenvedésem. Benne volt a hiány, amit a stílusgyakorlatok elvesztése miatt érzek. Éreztem azt is, amit tegnap éreztem, mikor rájöttem, hogy a magyar szaknak itt a vége. Benne volt az, hogy nem mertem kimondani, amit igazán éreztem. Amikor álmomban a szobába betódultak a volt egyetemista és volt középiskolás osztálytársaim, még nem értettem, de amikor felbukkantál te, akkor azonnal rájöttem.

Paradigmaváltás. Amikor elmentem, az űrt a regényemmel kezdtem kitölteni. Egyébiránt mással is, de leginkább abban éreztelek. Most valahogy elveszítettem veled a kapcsolatot, amit igenis vissza kell hoznom. A kettőnk kapcsolata az író és írás kapcsolata, nem a klasszikus tollal kapargatlak szadista módján, hanem a kölcsönösen tiszteljük és erősítjük egymást módján. Már akkor egyértelmű volt, amikor rólad álmodtam azon az augusztusi délutánon, hogy bármennyire is vagy távoli és megfoghatatlan, én nem felejthetlek el. Nem tudom, hogy foglalhatsz el egy ilyen konzervált eszmei szerepkört bennem – nyilván te se tudnád, meg se tudnád magyarázni, mi közöd ehhez az egészhez. Máshoz is kapcsolódom így, most kezdem megérteni. De te voltál az, aki szócsővel jöttél, és aki erre, erre itt tanítottál meg. Mert minden más fontos, igenis fontos dolog a fejemben kavarog, de valami azt mondja, hogy te nem vagy olyan, hogy neked beszélni kell.

Az utóbbi években rengeteget gondolkodtam azon, hogy mi lesz akkor, ha a szaknak vége. Egy olyan világban beleképzelni magam, ahol nem kell olvasni és nem kell írni, szinte lehetetlen, pedig ez ettől a pillanattól fogva az a világ. Próbáltam ezek nélkül élni, de nem csoda, hogy úgy fájt. A fájdalom pedig mindig jelzés, arra nézve, hogy valamit rosszul csinálok. Nekem olyan élet nem kell, amiben ez nincs benne, és mindig lesz rá időm, amit erre a pötyögésre szánjak, akár reggel kilenckor is. Nem akarom megváltani a világot vele. Nem akarok feltupírozott, profi munkákat mutogatni. Nem akarok tetszeni senkinek. Nem akarok népszerű lenni. Egyszerűen életben szeretnék maradni. És ha valaki támogat benne, annak természetesen nagyon hálás leszek, de kérni soha, soha, soha nem fogom.