Oké

Amikor facebookon látok róla egy videót, hogy az állandó facebookozástól nem figyelünk egymásra,

akkor eszembe jutnak azok a cikkek, amikben arról írtak kétszáz éve, hogy a hírlapolvasástól az emberek nem fognak beszélgetni,

és arra gondolok, hogy

baj, az mindig van, kell,

és nincs, aki megoldja,

mert magunkba kellene nézni és változni ahhoz, hogy így legyen,

de mikor én magamba nézek, nem látok semmit, csak magamat -

még egy feladványnál is ideges leszek, ha azt mondják, hogy nézzem meg jobban,

butának tűnök, mert nem értik, hogy ha először nem láttam, soha nem fogom,

mert nincs ott,

nincs semmi,

csak én vagyok már megint ott,

őszintén szólva unok ott lenni,

a tömény unalom árad már belőlem, ha ide írok, és nem másnak mondom ezt el,

mert már azért se hibáztatnám a világot, hogyha közölné, hogy ő is un engem,

mindig ugyanaz a történet, mindig egy átlagos ember,

és fel sem tűnik senkinek, hogyha átváltozik a mese,

ha az erdőkből szörnyek ugranak ki, rémisztő csápjaikkal körbefonnak,

senki sem hallja meg, ha sikoltozom, és azért nem, mert nem is teszem.

Minek? Megint csak én vagyok, heló.

Unalmamban megtördeltem egy prózát.