Csoda

Mi marad belőlem, ha belefojtom magam a régi zenéimbe?

Minden zene akkor számított igazán, amikor hallgattam. Ez a dal például teljesen hamis és gagyi. Mit szerettem benne?

Megint elmerülök. Kicsit még érzem, ahogy a napsütötte zöld tesipályán ezt dúdoltam. Hideg volt a levegő, mindig. Fáztam, de fel is ébresztett egy kissé. A kényelmetlen melegítőnadrágom szára nedves lett a magas fűben, ahogy belegázoltam. Főleg a sarokra emlékszem, ahogy mindig lecsaltam a kört. Ott volt az ebédlő, ott beszéltük ki az életet. Ott szerettem meg a zenét. A kapu jött utána, abban rendszeresen majdnem hasra estem. A túlsó sarkon nem igazán történt semmi, mert a tanárnő a legjobban azt látta. Aztán beszélgettünk. Itt mondta el barátnőm, hogy utálja a másikat. Aztán jött a sarok. Az az otromba löszfal, ami elválasztja a strandröpi pályát. Itt már alaposan kifulladtam. Itt sírnunk kellett egyszer, de én csak az üveget néztem magam mellett. Az utolsó szakaszon szerelmes voltam. A közeli sarkon volt egy ültetvény lóhere, abban mindig szerencsét kerestem. Intettem az ismerős kocsiknak, cserébe fényt vágtak a szemembe.

Ma már nem vagyok álmos.

Nem hordok melegítőt.

Nem leszek vizes.

Nem csalok.

Nem beszélek ki senkit.

Nem szeretem a zenét, csak együtt élünk.

Nem esek hasra.

Nem beszélgetek fuldokolva.

Nem érdekel, ki utálja a másikat.

Nem sírok.

Nem vagyok szerelmes.

Nem hiszek a négylevelű lóherében.

Már egy kocsit sem ismernék meg. 

Csak én vagyok ugyanaz. Egy szempár ugyanaz. Öt év távlatából. Még mindig magamat látom a tükörben. Ugyanaz a barnán is rideg pillantás.
Ugyanaz a szigor, hogy fussak, fussak, fussak tovább.