Gyakran emlékszem.
Csak így, vonzattalanul.
Régi számokat teszek be.
Érdekes, már egyik sem tetszik.
Csak amit mond nekem.
Elkopott szavakat.
Szerelemről, virágokról.
Autókról, versekről.
Esernyős emberekről.
Te nem vagy köztük.
Még soha nem láttalak esernyővel.
Valószínűleg nem is foglak.
Nem tudom, mit vittél el,
Mikor felszálltál a buszra.
Talán ezért nem is hiányzik.
Rólad soha nem írtam semmit. Talán azért nem, mert nem is hittem el, hogy létezel. Tulajdonképpen most sem hiszem: udvariasságból emlegetlek. Ez egy irodalmi szöveg, úgysem kell igazat mondania. Nem terhel engem a felelősség.
Rád emlékezni nem olyan volt.
Nem dühös voltam tegnap, nem ijedt, nem szomorú. Tény, minden okom meglett volna ezekre. Boldog voltam, mert te is boldog voltál. Tisztán, önzetlenül örültem.
Furcsa alak vagy te. Nem volt egy intervallum, amin belül emlékezhetek rád. Te mindig ott voltál, és soha nem voltál ott igazán...
Tudod... Valahogy nagyon tudok örülni annak, amikor írásban gondolkodsz. Úgy érzem, sokkal többet adsz nekem is azóta, hogy ilyeneket írsz (vagy legalábbis közzéteszel, nem tudom, korábban írtál-e hasonlókat.). Azt érzem, hogy az a lélektani/filozófiai/önismereti elmélkedés, amin átmész ki tud kristályosodni egy-egy versben, vagy letisztult blogbejegyzésben. Ami persze nem lesz kevésbé elmélkedős, de valahogy...hát, szóval letisztult mégis, mint minden amit írsz.
VálaszTörlésA másik, hogy nagyon érzem a magyar szakot a verseid mögött... vagy a magyarszagot, hehe... :) Amikor elkezd maga a nyelv(tan) szimbólummá alakulni, és a versnek élő és lüktető, és önálló jelentéssel bíró része lenni...Hát szóval olyankor én egyrészt örvendezem, másrészt sárgulok az irigységtől :).
("vonzattalanul...")
A másik, ami csak úgy tetszett: "udvariasságból emlegetlek. Ez irodalmi szöveg (...). Nem terhel engem felelősség.)" :D Dehogynem terhel. De ezzel igen tökéletesen tudtál megfogalmazni valamit, amit én is nagyon sokszor érzek. Mintha kicsit megcsalnám néha az embereket, akik kipattintanak egy-egy mondatot belőlem. Mert a valóságban nem mindig jelentenek annyit, mint az "irodalmi szövegben". Vagy valahogy így :).
És végül: az előző bejegyzésed utolsó mondata!!! És meg egy: !
Nem, nem írtam ilyesmit eddig, csak azt, amit itt látsz. Arra használom a blogot, hogy elmélkedjek, tehát a felület hozza valahogy magával ezt az írásmódot. Annak örülök, hogy neked is ad vele, mert nekem mindenképp: mostanában így tudom a legjobban helyretenni a gondolataimat. A nyelv, mint szimbólum: mindig is az volt, mármint úgy értve, hogy ahogy fontosak voltak nekem a margaréták, esernyők, úgy fontosak a szavak, fogalmak is, és egy-kettő mindig visszatér és megmarad. Elég nehéz feladat ugyanúgy kezelni a kettő fajta szimbólumot, de már azért kezdek rákapni a fogalmakra is.
VálaszTörlésAz írásom állandó mentegetőzés. És terhel, igen, ajaj :D Különben nem is írnám oda, hogy nem terhel. Nem dacoskodnék. Akkor minek? :D
A vége: igyekszem :) Először kiviszem a szemetet...