Én

Még mindig csak a múltra tudok gondolni, a környezetemből sorra visszaköszönnek az érzések. Furcsa ez: valahogy konzerválódott a kamaszkorom, mert mintha egy üvegburán át nézném a gomolygó, depressziós füstjét és nevetnék rajta, miközben legszívesebben lennék olyan szétszórt és bolond újra, és a földhöz vágnám az üveget, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Emlékszem, milyen volt, de megélni nem tudom már. Keresem a pillanatokat, hogy legalább közelebb furakodhassam. Miért keresem? Miért olvasom a blogotokat és gondolkodom azon, hogy mi volt akkor? Miért akarom lehunyt szemmel a régi szobába képzelni magam?

Talán mert az a kép abban is ott volt. Talán mert a fűtőtest még mindig ugyanaz, amibe anno belenyomtam a gépállványt. Mert az a dísz még ott lóg, amit megnéztél magadnak, meg is fogtad. Mert pont így világított a csillár, mikor karácsony volt, és együtt kártyáztunk. A Facebook is így nézett ki, mikor Petville-eztünk, és hallgattam azt a számot az Alice-ből. Ott meg a szék, amin valahogy fejjel lefelé ültem, és a lábamat a tetejének támasztottam. Ott az íróasztal helye, ahonnét a holdat néztem. Filmet is csináltam egy szivárványról, éppen amögött az ajtó mögött, sírtam is, emlékszem. Ott az ágynál téptem szét a levelet - akkor még nem ez az ágy volt. A jobb falnál tanultam a töridogára. Az ajtó mellé hajítottam a kémiafüzetet, a sarokba pedig a matekleckét, bele a puzzle-m közepébe. Mellette voltak azok a poszterek, amiket még barátnőmtől kaptam, azóta maradt a helyükön egy csúnya folt.

Sok minden tűnt el azóta, és a hiányuk egy-egy apró temetés. Az a pár felsős év egy mese volt. Volt benne szerelem, gonosz, jó, árulás, tele volt izgalommal, kalanddal, tanulnivalóval, nagy álmokkal és hajnalig tartó síró virrasztásokkal. Nagy gondolatok fogalmazódtak meg és tették izgalmassá az egészet. Gondoltunk dolgokat, valószínűleg nem jól, de gondoltuk, és igen, fel is fújtuk őket. Egyszer láttam megszerettem-szerelmek szaladgáltak, néha már azt se tudtuk, kinek szólnak, talán senkinek, talán nekünk magunknak szóltak. És bárhogy is igyekszem leírni, milyen volt, nem tudom úgy visszaadni, ahogy szeretném: méltósággal.

Mert ez nem gyerekesség volt, ez élet volt. Élet abban a világban, amit magunk köré láttunk. Ez a világnézet lassan apad belőlem, pedig szebbé tenné az egészet.

Illúziók voltak.

Néha még most is van úgy, hogy képes lennék álmatlan éjszakámon felhívni valakit csak azért, mert öt éve megadta a számát, és reménykedem benne, hogy jó. Hogy felveszi, és majd elérzékenyülve hallgatja, hogy mi sanyargatja a szívemet. Ezek az ébredés előtti pillanatok, aztán elmúlnak. Pedig ezt komolyan is tudtam gondolni. Olyan szép volt tőle, hogy ha egy percig is, de elhittem...

Most nincsenek mesék. Munka van, betegségek, felelősség van. A véget érés ténye van. Az igazság van. Ez vesz körül, minden percben. Bár beszélne hozzám ugyanúgy az a pipacs, mint tesiórán a padon ülve! Bár szövögethetném nagy terveimet a könyvtár folyosóján, vagy fogócskázhatnék az esernyőkkel francián. Bár kutathatnám az ismerős arcokat a tömegben egy ünnepségen, és hinném el, hogy nem véletlen a felbukkanásuk, és mindez jelenteni akart valamit! Még egy barna cipő is sokat jelentene, csak legyen éppen olyan, mint azon a lépcsőn, vagy legyen éppen ugyanaz az ember benne. Vagy legyen ugyanaz az ember, de más cipőben, bánom is én! Megint bele akarok akadni a pad szélébe. Vigyázni akarok egy aranyhalra a szekrényben. Megint szeretnék szappant hajkurászni, vagy a tanárom fenyegető árnya elől menekülni a lépcsőnél. Hinni a szellemekben? Mi az nekünk? Akár még a szobanövénybe is belepüfölök, pedig az úgy fájt. Vagy végigülök egy rajzórát a régi rajztanárommal, aki megtanított kezelni a reumás fájdalmaimat, és akinek az óráján először rajzoltam esernyős lányt. Még abban is van valami bájos, ahogy pofán vág egy cukor a kampányon. Az állandó titokzatoskodás is remek volt, ahogy megpróbáltunk rájönni, mit csinálhatnak a tanárok, vagy feltérképeztük a környezetünk viszonyait, hogy éppen ki miért ül oda, ahová. Másnaposok három módjára próbáltuk kitalálni, mi történt az esti bulin, amiért már mindenki kiakadt az iskolában. És minél tovább voltam távol, annál érdekesebb és kreatívabb - és lehetetlenebb? - gondolatokat szövögettem.

Most itt vagyok. Megváltoztam. De talán még néhány illúzió belefér a napba. Talán még álmodhatok, olyan nagyosan, tudod, hogy utána nevessek. Talán leírhatom, hogy milyen lenne, ha..., anélkül, hogy valaha a szemedbe mondjam. Ha előtted állnék, rájönnék, hogy te is csak egy ember vagy, akár én, akár bárki más: hogy ez a valóság. Mindig rájövök. Ide nem valók az álmok, mesék.

Csak azt ne felejtsd el, hogy éppen te tanítottál meg álmodni.

Én ezt az egyet sosem fogom.