Egy nyár története (képtelen beszámoló)

Ez a nyár június 3-án kezdődött a számomra. Előtte tajtékozva és szemfájdítva olvastam életem utolsó világirodalom vizsgájára. Éppen Céline: Utazás az éjszaka mélyére-vel küzdöttem, egy nagyon naturalista és realista francia regénnyel, amiben minden a maga groteszk brutalitásával jelent meg, és amit valaki előzőleg leöntött valamivel a könyvtárban, tehát már a látványát befogadni is undorító volt. Ez a folyamat nagyjából június 3. hajnali háromig tarthatott. Felcukkolva mentem be a vizsgára, aztán két ismerősömet ölelgettem, végül pedig kimentem. Biztos megtettem a minden vizsgaidőszak végén megtett dicsőségi körutamat a... körúton, de erről már nincs pontos emlékem.

Képzelj ide egy napos egyetemi félfolyosót, barna szegélyűt,

aminek hirtelen megérzed a melegségét, mert végre itt a nyár.

Az egyik haverommal csetelek az előtérben, barátkozom az üres kávéautomatával, és a lépcsőnél felhívom a legjobb barátnőmet. Egy lány odajön, hogy megkérdezze, hol van net, és én elmondom neki... Kifogy az üvegem, veszek egy fantát. A Gellért-hegyen megyünk, a fanta fogy, félek többet inni, mert nem marad hazáig. Kánikula van. Látok egy lányt, akit már az egyetemnél is láttam. Hazafelé elhatározom, hogy egypercest írok...

Egy betonszegély, a tekintetemmel az otthonomat keresem, 

de nem találom. A távolból a Keleti sejlik fel.

Aztán jött a kritikaírás, amivel igazán sokat küzdöttem, és igazán megérte a munkát. Hálás és izgalmas feladat.

Most képzelj egy kis szobát, egy íróasztalt. A nyitott ablakon át gyerekek

zsivaja hallatszik, a laptop kijelölésjelző ikonja sürgetően villog, hogy találj már ki valamit.

Aztán ezt elújságoltam egy barátomnak, akivel már rég beszéltem, igen. Közben találkoztam is valaki fontossal.

 Képzeld el a Keletit, ahogy a magasából a távolba révedsz. 

A levegő most hűvös. A Gellért-hegyet nézed, szemezel a régi magaddal.

 És aztán... Volt a Könyvhét. A Könyvhét, amire alig tudtam eljutni, de még egyedül sem kellett mennem. Aztán Városliget, épp csak delel a nap. Viszket a szemem.

A nap ragyog, egészen szokatlanul világoskék az ég, és a Duna párállik

a Deáknál. Most minden stand annyira horvát tengerpartot idéz.

Jegybeírási gondok következtek, telefonálgatás, közben a viharban Minecrafteztem. Bevágtam a kezem az ablakba. Hatalmas jegek estek azon a napon, szinte havas volt a táj tőlük. Valami tészta főtt a konyhában, ez is dereng.

Emlékszem egy fagyira, meg arra, hogy Óbudán jártam, és valamiért - ez maradt meg legjobban - egy feliratra a metró falán, amit egész úton bámultam. Meg volt még valami limonádé - az máskor volt? - és nagyon nagyon nagyon meleg.

A Margit-híd sárgán ragyog, az út irracionálisan zöld.

***

Zavarodottság, sok fura álom, álmatlanság következett, de mégis úgy, hogy építően hatott rám. Kinyitottam a francia zászlós könyvet, és elkezdtem bele írni. Volt valami tea, valami sírás-rívás, amiért kipörgetett, de én ezt nem hittem el.

Most képzeld ide Sabrina Carpentertől a Middle of starting overt.

Volt ez a kalandom is a lakattal, Sissie és William lakatjával, amit kitettem a hídra. Itt sok kép "készült":

A négyes metró befut, tükrében meglátom magamat és a mögöttem lévő peront,

és akkor rájövök, hogy nekem nem haza kéne mennem, hanem most vagy soha.

 A rakparton hever egy hatalmas fatönk, és én a hídról nézem. Szeretnék hinni magamban,

hinni mások szavának.

A kedvenc napom az volt júliusban, mikor felkeltem nyolckor, és ismerkedtem a reggel fogalmával. Nagyon szép volt, a nap máshonnan sütött, mint azelőtt. Egy ismerősöm eltévedt, és megírtam, hogy én is. Jó volt eltévedni. Sokat írtam erről a napról, pedig csak egy új perspektívát adott, a regényemhez is.

Képzeld el Sissie-t és Williamet, ahogy egy parkban fekszenek

a reggeli piknikük közben, és nagyon nevetnek valamin. Persze a pokrócuk

kék-fehér kockás, mert ők ilyenkor is drukkolnak északnak.

Szereztem a buszmegállóban egy erkélyt, és határozottan emlékszem egyre, ami tetszett, és sajnálkozva állapítottam meg, hogy nekem nincs olyanom.

Busz fekete anyagát képzeld ide, azzal a jellegzetes gumiszaggal.

Egy fehér pad, mögötte fura szobor. Egy lyuk a fűben. Ez a következő kép.

Volt egy álmom, aminek a kapcsán bevallottam az ész és érzések közti hangsúlyos különbséget. Este csináltam egy amatőr filmet, és megtámadott egy bogár.

Képzeljétek el, ahogy az eső csöpög az Astorián, és nagyon jó érzés.

Volt egy nagy nappali vihar, ahol résnyire nyitott ablaknál a kedvenc könyvemet olvastam, amivel kapcsolatban később rájöttem valamilyen fontos összefüggésre. Egy estinél Jane Austenről néztem filmet. Máskor pedig kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön a levegő.

Rózsaszín ég, villámok cikáznak. Az asztalon egy banán.

Fényképeket készítünk, én pedig telefonálgatok valamit. Megrohanjuk a Keletit, ezúttal nem olyan romantikus ártatlansággal, mint eddig.

Sárga kőudvar képe.

Pepecselek egy ecsettel, mert próbálok festeni. Aztán veszek hozzá egy jobb festékkészletet, hogy még jobban menjen. Sikerül elkészíteni a képet, amire úgy vágytam, és közben vége a kedvenc sorozatomnak. Kint zene bömböl, visszabömböltetek.

Éjszaka egy űrrepülőt bámulok, ahogy lassan... csoszog.

***

Ragasztgatunk a festésre, piszkos a térdem. Már egy hete csak a pizzára gondolok. Rákaptam a tévénézésre, minden kajáláskor pontosan ugyanaz megy benne. Véletlenül beletalálok egy Viggo Mortensen filmbe, és abba a filmbe, amit már mióta várok, hogy adjon a tévé. Szerencsésnek érzem magam.

Egy üvegpalack az asztalon.

A kertben egy sün vonul, súrolja a hátát egy levélke.

Minden szét kezd csúszni, de még összetartom. Magamat viszont nem megy, pánikszerűen menekülök az ablaktok bogara elől, miközben a szomszédban tárgyalás folyik.

Marina and the diamonds: Savages, ez festi legjobban. Minden sötétkék.

Valamit félreértek, és engem is félreértenek. Zenét hallgatok a telefonomon, és megírom a Sissie Traylor végét csak úgy spontán. A történet nem tükrözi a valóságot, de én továbbgondolom. Nagyon jó a kedvem, de ez igazán nem számít.

William az ágyban fekszik, nézi a plafont, és nem alszik. Mellette David horkol.

Megpróbálom megnézni a Gyűrűk Urát, de valami folyton visszatart. Leszedem az aragornos képeket a falamról, demonstráció céljából, és nézem az üres lyukakat. Most egy kicsit egyszerűbb átgondolni...

Tanácstalanul ülök a szekrény előtt, körülöttem hegyekben állnak a füzetek.

Volt, amikor a tévé ment, és én közben a földön ültem (előtte filmet néztem és játszottam), kezemben a zöld notesz. Rajzoltam egy gyűrűt. Később bővült egy Williammel és Sissie-vel, egy kétségbeesetten semmire nem jó nyárestén, szintén a tévével keverve.

Kinézek az ablak sarkán, és egy régi nyári estére gondolok a Hold miatt.

A legszebb az volt, mikor szereztem egy hullócsillagot, hosszú fáradtságos munkával. Valamiért úgy éreztem, aznap kell megtennem, és igazam is volt: különben nem látszott volna...

Elsötétített szoba.

Ha röviden össze szeretném foglalni a nyaramat, emlékezés volt. Emlékezés a Sissie Trayloron keresztül, emlékezés a Telcontarral kapcsolatban (a múltra, amikor az volt még a legfontosabb), emlékezés barátságokra, ellentétekre, emlékezés arra, miért jöttem, és hogy mit kell még megtennem. Nem volt eseménytelen, ez igaz - de minden pillanata megérte. Akkor se lennék boldogabb, ha lennének képeim is, nem csak képzeletben. Talán így egy kissé érezhetőbb, mennyit jelent nekem az egész. A végére egy különleges "képet" választottam. Ha látnátok, talán nevetségesnek éreznétek, amiért jelent nekem valamit. Talán leírva érezhető át igazán:

Patakpart, csobogó, sötét, nehéz víz.
Szélesebbnek tűnik, mint azelőtt hittem.
A partszakasz jobban lejt, nem tudom, miért.
Talán miattam, mert majdnem lecsúsztam rajta.
A gaz felverte, de én ma ellenállok.

Azért jöttem ma, hogy emlékezzem a nyárra.

Én már megszerettem az őszt.