Csöpp

Eluntam arról írni, hogy nincs mit írnom. Mi értelme annak? A sarkamra kell állnom, megmutatni. Ehelyett az utóbbi napokban-hetekben azt nézem, ahogy a szavak, a drága imádott szavaim egyesével a földre potyognak.

Az utóbbi egy év, és a benne aktívan részt vevő személyek megtanítottak valamire: az írásra. Addig nem csináltam túl sűrűn. Miután meghozták a kedvem, az önbizalmamat, beleszerettem a szavakba. Soha ennyire még nem voltam boldog. Aztán szép lassan beporosodtam.

Mindig is megszokható ember voltam. Most is annak tartom magam. De a megszokott szavak lassan átfordultak. A por belepett, a változás szinte észrevehetetlen. Most kiabálok, de nem hallatszik. A szavaim egyesével a földre potyognak.

Nem, nem törnek el. Annyira nem esnek magasról. És különben is: olyan fajta szavak ezek, amik nem törnek el, de hónapokra, évekre kékek-zöldek lesznek. Olyan fajták, akik utálják, hogy újra és újra leesnek, mert úgy érzik, nem érdemes ennyit szenvedniük. Az önkéntes lelkesedésük lassan szomorú dacba fordul.

A kis poros blogom olyan most nekem ezzel az új külsővel, mint a sivatag. Ott is esik néha az eső, és egy kicsit élhetőbbé, szebbé teszi a sivatagi világot. Most egy kicsit hadd csöpögjön a víz, hadd legyen nedves a szemem. Erős vagyok, nem tart sokáig.
Holnap majd nevetünk az egészen, becsszó!