Fordulgat, ide meg oda. Enyhén gyorsul, nem jobban, mint egy autó. A piros kis repülőt nézem a radaron. Beveszi a kanyart, most igazán nekiindul, felszáll. A számlálók pörögnek. Persze, sok ezer gép van a láthatáron. Hogy én miért ezt az egyet nézem? Mert érzékelhetőbb a többinél. És tényleg: ahogy a számláló szerint a gép felszáll, a közelben feldörög a repülőhang, amit kicsi korom óta hallgatok. Ez az lesz. Beharapom az ajkam. A repülő száll, gyorsan kanyarog Budapest felett, mintha csak bámészkodna. Feldobog a szívem, ahogy kimegy a határon. Elment. El.
Kedvem lenne közvetíteni, merre megy, de nem ismerem a helyeket. Eszembe jut a földrajz érettségim, az emlékektől kicsit talán összefacsarodik a gyomrom. Nem ismerem az el-t. Tudom, hol van, de nem ismerem, milyen. Furcsa, hogy nem tudok valamihez érzéseket, és főleg színeket rendelni. Egyedül Angliához tudok, de azok se Anglia színei, hanem az én színeim. Egy szőke haj, egy világoskék szem. Egy piros nappali. Sárga szoba. Gyerekkor. Egy név (Sissie Traylor), megcsavarva. Nézem, és furcsa, hogy én vagyok: hogy én kívül esek saját magamon, és ott vagyok a papíron, összetörve és jól átláthatóan kiterítve, egy-egy részletet a darabok sorrendjének megváltoztatásával érthetőbbé téve.
Minden ott van előttem, ott van körülöttem, mégis megérinthetetlen. Talán sosem értem meg - és pont ettől olyan jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése